Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. Gondolkodó párbeszéd a teológiai hermeneutikáról
A Túl a literalizmuson. Gondolkodó párbeszéd a teológiai hermeneutikáról című kötet már nem sokkal megjelenése után visszhangot keltett, ami több okkal is magyarázható. A kitüntetett érdeklődés szól mindenekelőtt a szerzőnek, Fabiny Tibornak, aki az elmúlt három évtizedben jelentős érdemeket szerzett a bibliai és teológiai hermeneutika tudományának magyarországi megismertetésében, alapelveinek és módszereinek hazai meghonosításában. Az irodalomtörténészként, Shakespeare-kutatóként, világi teológusként egyaránt ismert egyetemi tanár ez irányú érdeklődésének és kutatásainak intézményi hátterét és tudományos közegét mindenekelőtt a Hermeneutikai Kutatóközpont (2010-től HK Intézet) adta/adja, amelynek már a megszületésénél bábáskodott, majd a legutóbbi időkig elnöke is volt. Az 1993-ban (nem előzmények nélkül) Bolyki János református teológus és mások kezdeményezése nyomán több felekezet által alapított ökumenikus kutatóközpont (12–14., 32.) már a kezdetektől a nemzetközi kontextusban pozicionálta magát, nemcsak azzal, hogy legjelentősebb modellje Gerhard Ebeling zürichi kutatóközpontja volt, hanem a Hermeneutikai Füzetek sorozat elindításával is, amely a bibliai és teológiai hermeneutika alapműveivel és kérdéseivel igyekezett megismertetni a magyar olvasókat. Mind a központ, mind a sorozat fontos mérföldkőhöz ért: a kutatóközpont mostanában ünnepelte működésének harmincadik évfordulóját, melyet jubileumi konferencia keretében ünnepelt meg (KGRE, 2024. február 1.), a sorozat pedig eljutott az ötvenedik kiadványához. (Lásd A Hermeneutikai Kutatóközpont munkája és kiadványai című 2024-es füzetet.) Vagyis mindkettő töretlenül jelen van a hazai bibliai-teológiai és más tudományos térben, és fontos feladatokat lát el nemcsak a hazai biblikus és teológiai tudományokban, hanem az interdiszciplináris témáknak köszönhetően a filozófiai, patrisztikai, irodalomtudományi, nyelvészeti, történet- és társadalomtudományi gondolkodásban is, jóllehet, elsősorban a hívő befogadókra számít, amit a kutatóközpont céljának a megfogalmazása is mutat: „szolgálni és szemléletet formálni, alakítani; a kritikus, de ugyanakkor a hívő gondolkodást elősegíteni” (32.).
A személyes és tudományos háttéren kívül azonban a Túl a literalizmuson mindenekelőtt a középpontba állított témájának, a teológiai hermeneutikának, a hozzákapcsolódó kérdéseknek és dilemmáknak, valamint a kiadvány szokatlan struktúrájának köszönheti visszhangját, hatását. A teológiai hermeneutika, a Szentírás teológiai értelmezése(Theological Interpretation of Scripture = TIS) a nemzetközi kutatásban a Biblia értelmezésének, magyarázatának olyan, viszonylag új és egyre jelentősebbé váló iránya/irányzata (sokak szerint paradigmája), amely a posztmodern kor megszámlálhatatlan értelmezése és jelentése helyett ismét Isten szavára, Igéjére irányítja az értelmezők figyelmét. Ennek a megközelítésnek, interpretációnak a kulcskérdése az, hogyan lehet elmozdulni a Biblia emberi, történelmi jellegének az elemzésétől a Bibliának mint Isten szavának a megértéséhez, amelyben az olvasónak az Isten és a
felebarát mélyebb szeretetére való nevelése is központi szerepet játszik. Az irányzat képviselői számára a Szentírás az elsődleges helye annak, ahol Isten hangja „megszólal”; a hermeneutika pedig segít meghallanunk ezt a hangot, az isteni „üzenetet” (Vö. legutóbb Stephen Fowl: Christian Theological Interpretation, The New Cambridge Companion to Biblical Interpretation, ed. Ian Boxall, Bradley C. Gregory, Cambridge, Cambridge University Press & Assessment, 2023, 173–190.). Fabiny Tibor tehát ebben az esetben is kapcsolódik a nemzetközi bibliai hermeneutikai, teológiai gondolkodás kérdésfelvetéseihez, amikor „gondolkodó párbeszédre” hívja teológus társait (7.) a teológiai hermeneutika mibenlétéről, lehetőségeiről és az ezekhez kapcsolódó kérdésekről. A párbeszédre hívásnak előzményei is voltak: a szerzőnek a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinati vitafórumán elhangzott előadása (2022. június 2.), amelyet a Lelkipásztor 2022. évi 8–9. számában publikált. (Túl a literalizmuson és a liberalizmuson.
A teológiai hermeneutika keskeny útja, Lelkipásztor, 97 [2022], 8–9, 327–332.) Miután úgy érezte, hogy az ott elhangzott felvetései visszhang nélkül maradtak, a tizenegy pontból álló röpiratot két rövid dokumentummal kiegészítve (39–40.), kísérőlevél formájában megírt felkéréssel elküldte lelkészeknek, teológusoknak, kutatóknak, hogy megpróbálja „a hazai teológia állóvizét egy kicsit felkavarni” (30.), illetve megpróbáljon hermeneutikai hidat építeni a különböző nézetek között (29–31.). A megkeresésre harminchárman válaszoltak, főként a protestáns egyházak képviselői, elsősorban református és evangélikus lelkészek, teológusok, kisebb számban római katolikus teológusok, akiknek közös kincse a keresztény Szentírás, amelyet eltérő perspektívákból értelmezhetnek, de – Puskás Attila kifejezésével – a „töréspontok meghaladását” mindnyájan fontosnak tartják (169.). Fabiny 281 oldalas könyvének gerincét tehát a röpirat és az erre adott reflexiók, válaszok, viszontválaszok adják; ezt egészíti ki a szerző (és egyúttal szerkesztő) bevezetéssel, téma- és fogalomgyűjteménnyel (melynek szócikkeit a korábban megjelent könyvei és tanulmányai alapján állította össze) és a konklúziókat megfogalmazó lezáró fejezettel, utóbbiakat azzal a szándékkal, hogy a párbeszédben, vitában elhangzottakat a bibliai és teológiai hermeneutikában (és általában a hermeneutikában) kevésbé járatos olvasók is követni tudják.
A röpirat, Fabiny szavaival a teológiai-hermeneutikai pamflet (30.) tehát egy újnak tartott irányra, a teológiai hermeneutikára kívánja felhívni a figyelmet, amelynek képviselői főként amerikai (Yale-i Iskola), angol és német teológusok. Gondolkodó párbeszédre hívva a megszólítottakat valóban termékeny dialógust, vagy még inkább „multi-logust” (31.) indított el, amelyben a felvetések és a rájuk adott válaszok legalább annyira szerteágaznak, mint amennyire alapkérdések köré csomósodnak; felmutatva egyúttal azt is, hogy a protestáns teológiai gondolkodás az elmúlt több mint kétszáz évben szinte áttekinthetetlenül gazdaggá vált. Mind a szerző, mind a válaszadók egyértelműen (és elsősorban protestáns) hívő pozícióból szólalnak meg, a Szentíráshoz mint szöveghez a hit szempontjából közelítenek: „[a] szövegértelmezés Isten igéjének a megértéséért van” (33.), és ez a szellemi-lelki küzdelem, „hermeneutikai folyamat” elvezet(het) a megtéréshez, később a hit elmélyüléséhez. A szerző alapkérdése, amelyre választ vár: „Miként lehet úgy értelmezni a keresztény Szentírást, hogy meghalljuk Isten hangját, és elsődlegesen arra figyeljünk?” (46.) Bár Fabiny számára minden ember „hermeneuta”, homo interpretans, és Luther nyomán minden ember „teológus”, abban az értelemben, hogy előbb-utóbb szembesülnie kell Isten és a létezés alapvető kérdéseivel, ezt a kérdést mégis tudós lelkész-, teológus és tanártársai számára teszi fel.
A röpirat – amelynek eredeti címe (Túl a literalizmuson és a liberalizmuson. A teológiai hermeneutika keskeny útja) sokatmondóan rövidül le és változik meg a könyv végleges címében – műfaji sajátosságaiból következik a szerző rövid, lényegre törő, olykor leegyszerűsítő megfogalmazása; ez utóbbit a válaszadók közül többen is megjegyzik: Fabiny írását a röpirat műfaja által megkövetelt leegyszerűsítés és
a tudományosságra való törekvés, igény feszültsége jellemzi, ahogy Kustár György megfogalmazza (134.). És valóban paradox helyzet az, hogy miközben a szerző nyitott, árnyalt gondolkodásra hívja a név szerint megszólítottakat és a mindenkori olvasót egyaránt, azon közben az alapfogalmakat, fogalompárokat (például a címadó literalizmus – liberalizmus) gyakran – általa is deklaráltan – leegyszerűsítve használja. Ugyanakkor ez mindenképpen inspirálja a vitát, vagy olykor „teológiai csörtét” (125.), vagyis a dialógust, amelyet ennek ellenére mindvégig a „barátság hermeneutikája” tart mozgásban (136.). Továbbá a röpirat és a kötet címében egyaránt szereplő ’túl’ határozószó által megnyitott kronológiai szempont azt sejteti, mintha a bibliai és teológiai hermeneutika mára már túljutott volna valamilyen meghatározó korszakán (korszakain), és mintha valamiféle paradigmaváltás következett volna be a Szentírás értelmezéseiben. Mivel (nem okvetlenül Fabiny gondolkodásában, de a röpirat szövegében) a literalizmus, a kötet egyik kulcsfogalma a felvilágosodással kezdődő és lényegében ma is tartó kritikai korszakkal, kritikai paradigmával (sőt, más vonatkozásban a fundamentalizmussal, 8., 11.), a liberalizmus pedig a posztmodern kor főképpen irodalomtudományi irányzatok, mindenekelőtt az olvasóközpontú olvasás (reader-response criticism) által inspirált bibliaértelmezéssel is összekapcsolódik, úgy tűnik, mintha napjainkban az írásértelmezés új paradigmája tűnne fel, ezt pedig a szerző a teológiai hermeneutikában látja; „valamiféle paradigmaváltásnak vagyunk a tanúi” – ahogy fogalmaz (14.).
Ezt tekinti a saját, „harmadik” útjának, a röpirat címében jelzett „keskeny útnak” is (35–36.), mert miközben meghaladja a Szentírás „literális” értelmezését, megtartja annak pozitív eredményeit, és miközben elhatárolódik a „liberális” értelmezés szubjektivitásba hajló megközelítéseitől, nem veti el a mindenkori értelmező jogát és felelősségét arra nézve, hogy értelmezze a maga (vagy ha kell, az egyháza) számára Isten szavát. Ugyanakkor a „keskeny út” kifejezés használata mintha valamilyen lehangoló értékítéletet is jelentene a szerző részéről, azoknak a rossz tapasztalatoknak a kifejezését, amelyek szerint a teológiai gondolkodás „szélsőséges” irányai nem látszanak közelíteni egymáshoz. A párbeszédben résztvevők megszólalásai azonban sokszor ellentmondanak ennek, és közös jellemzőjük, hogy a töréspontokat ők sem elsősorban a felekezetek, hanem a teológia különböző ágai, területei között látják, de az „átjárások” lehetőségét nem kérdőjelezik meg. Míg néhány hozzászólásban magának a válaszadónak a témában felmutatott ismeretei, esetleg valamiféle önigazolása kap nagyobb szerepet, addig a többségük valódi párbeszédre törekszik. Így a válaszok és magának a szerzőnek a viszontválaszai is jócskán árnyalják a röpiratban megjelenő leegyszerűsített képet, szükségesnek tartják a túllépést az egyszerű szembeállításokon (67.), mindenekelőtt a literalizmus és liberalizmus szembeállításán (165.), és fontosnak látják a különbségtételt a történeti és kritikai vizsgálódás között (55–56.). Utalnak például magára a literális értelmezés problematikus fogalmára (ami a nyelv eredendő metaforikusságából is következik), a (hallás vagy olvasás által történő) befogadás kérdéseire, vagy éppen a „keskeny út” kifejezés vitathatóságára. Az itt csupán ízelítőül említett kérdéses megállapításokhoz kapcsolódik egy másik, a bibliai hermeneutikai irodalomban szintén elterjedt leegyszerűsítés, amely a bibliaértelmezés nagy, olykor évszázadokat is átölelő paradigmáit a problematikus „prekritikai”, „kritikai” és „posztkritikai” jelzőkkel illeti (vö. Mártonffy Marcell, 144–150.).
A gondolkodó párbeszéd legfontosabb vitapontja a szerző által új („ötödik”) paradigmának tartott (19., 39.) teológiai hermeneutika túlságosan is általános fogalmának értelmezése (36. kk.). Fabiny szinonimaként használja a keresztény és konfesszionális hermeneutika (22.) kifejezéseket is, ami még általánosabb síkra helyezi át az általa az írásértelmezés keskeny útjának is nevezett értelmezői módot. A szerző a párbeszédre hívottakhoz intézett soraiban arra buzdítja a válaszadókat, hogy a teológiai hermeneutika erősségeire, lehetőségeire és gyengéire, korlátaira egyaránt térjenek ki (46–47.), amit egyébként meg is tesznek. A hozzászólók általánosságban is problematizálják a hermeneutika fogalma körüli tisztázatlanságokat, a hermeneutika és exegézis viszonyát vizsgáló, olykor pontatlan megnyilatkozásokat, a teológiai irodalomban is. Ezért a kérdés megválaszolása több hozzászólót is a hermeneutika és az exegézis fogalmának, illetve a kettő viszonyának tisztázására sarkallt (például Kustár Zoltán, 80–81.; történeti áttekintésben Geréb Zsolt, 105–108.), melyek közül jómagam Hubai Péter írását tartom a mindenkori olvasó számára leghasznosabbnak (112–119.), de ugyancsak izgalmas Czentnár Simon Kálvin teológiai hermeneutikájáról írott hozzászólása is (63–70.). A megkérdezettek kérdésessé teszik azt is, hogy lehet-e egyáltalán új iránynak/irányzatnak/paradigmának tekinteni a teológiai hermeneutikát, vajon nem volt-e a keresztény értelmezés már a kezdetektől teológiai. Erre a legfrappánsabb választ Hanula Gergely adja, amikor így fogalmaz: a teológiai hermeneutika „valami olyannak a nevesítése, ami mindig is volt” (74.; vö. Szakács Tamás, 194.); és lényegében ezt mondja Horváth Orsolya is, amikor úgy fogalmaz, hogy számára a teológiai hermeneutika „a Szentírás általi kapcsolat hermeneutikája”, Jézus Krisztus, a hívő és a kettő találkozásának közege (76.).
Ugyancsak ellenvélemény megfogalmazására ösztönzött néhány hozzászólót az is, hogy Fabiny a teológiai hermeneutikát az értelmezés keskeny útjának nevezi, amivel szemben meggyőzően érvel Kodácsy Tamás (120–124., 127–129.), Mártonffy Marcell (144–150.) és Németh Áron (151–155.). Ez utóbbi a teológiának mint tudománynak arra a sajátosságára emlékeztet, hogy mint tudománynak, ezen belül mint tudományos exegézisnek „bevallott, tudatosított prekoncepciója” (153.) a hit, amiből következik, hogy a teológiai hermeneutika is inkább széles, mint keskeny út (uo.). Ezt megerősíteni látszanak a mások által is felvetett megjegyzések és főként kérdések: a teológiai hermeneutika hermeneutika vagy exegézis?; önálló diszciplína vagy inkább segédtudomány? (14.); akadémiai megközelítés, elmélet, szándék vagy módszer?; lehetővé teszi-e a ricoeuri második naivitás élményét? (Czire Szabolcs, 94–95.); betölti-e azt a hermészi (közvetítői) szerepet a teológiai gondolkodásban és az egyházi gyakorlatban, amelyre már maga Fabiny kérdez rá (47.)?
Mivel minden értelmezés és magyarázat a (szóban elhangzó vagy írott) szövegre irányul, mind a röpiratban, mind a hozzászólásokban központi szerepet játszik az Írás, Szentírás, Biblia, Ige, Kijelentés, Kinyilatkoztatás, kánon megnevezéseinek, kérdéseinek körüljárása. Az őskeresztények számára, akik a héber Bibliát vagy a Septuagintát tekintették az Írásnak, nem volt vitatott a teljes Írás ihletettsége, ahogy Timóteus második levelének sokat idézett helye is megfogalmazta (2Tim 3,26), amit a későbbi értelmezők az Újszövetségre is kiterjesztettek. A 18. századtól kezdődő kritikai gondolkodás ezt már elutasítja, és keresi Isten igéjét a Szentíráson belül, vagyis a kánont a kánonban, és ebben a törekvésükben gyakran visszautalnak Luther „was Christum treibet” („ami Krisztusra mutat”) elvére, mondván, hogy már maga Luther is egyfajta belső kánonban gondolkodott. Fabiny nem tesz egyenlőségjelet a Szentírás és Isten igéje között: a Biblia mint szent szöveg „nem azonos a kinyilatkoztatással, de hordozza és tartalmazza a kinyilatkoztatást, Isten igéjét” (36.). Ebben a többször is, leghangsúlyosabban Vankó Zsuzsanna által (197–201.) problematizált megállapításában Fabiny a páli antropológiát hívja segítségül: magának a szent szövegnek is van teste és lelke (7.; amire más vonatkozásban Békési Sándor is felhívja a figyelmet, 57.), és azok, akik csak a szöveg testét érzékelik, vagyis literálisan olvasnak, valójában átlátnak rajta, mint egy üvegablakon (8.), és nem a szöveg lelkére, „igazi” jelentésére, azaz Isten szavára fókuszálnak. (Ez utóbbira a színes ablaküveg metaforát használja, amelyen nem átnézünk, hanem amelyre ránézünk, és értelmezzük a látottakat.) A szöveg szavait a történelmi, faktuális igazsághoz képest „kevésbé komolyan” értő felfogást a szerző liberalizmusnak nevezi (8.), ami szintén vitákat generál, és ráirányítja a figyelmet arra a feszültségre is, amely abból adódik, hogy a Biblia nemcsak Isten igéje, hanem történeti-irodalmi mű is. (Vö. Szakács Tamásnak a Szentírás természetéről értekező hozzászólásával, 190–194., 196–197.)
A Biblia mint szöveg posztmodern, szöveg- és olvasóközpontú olvasataiban (és ebben egyetértés van a megszólalók között) a krisztológiai értelmezésnek kell az elfogadhatóság mértékét megadnia. A keresztény olvasás mindig is krisztológiai volt, ahogy ez már az őskeresztény kor tipologikus Ószövetség-értelmezésében megmutatkozott, elég az etióp írnok esetére gondolnunk Az apostolok cselekedeteiben (ApCsel 8,26kk.). Fabiny Luther már említett mondásához („was Christum treibet”) kapcsolódva hangsúlyozza a krisztológiai olvasás fontosságát; ebben az esetben a Szentírás mintegy önmagát is értelmezi. Meg kell azonban jegyeznünk, amit a hozzászólók sem igazán tesznek hangsúlyossá, hogy a mindenkori értelmező soha nem tud elvonatkoztatni a saját korára jellemző hermeneutikai horizonttól. Vagyis a szöveg nemcsak átlátszó vagy színes ablaküveg, hanem „szövet” is (Fabiny szava, amely Roland Barthes háló-metaforáját idézi meg), amelynek sokirányú kapcsolódásai mindenkor fenntartják az értelmezések dinamikáját; a Szentírás megértése soha nem lehet befejezett.
A kötet párbeszédében kiemelt szerepet kap az is, hogy a bibliaértelmezés (jelentsen ez bármit is ebben az esetben) közege mennyiben tud ma is az egyház lenni a maga „intézményi fogyatkozásaival” (Mártonffy Marcell, 145.). A szerzők és a hozzászólók egyaránt érzékelik azt, amit James D. Smart után a „Biblia különös csendje az egyházban” kifejezéssel szoktunk illetni. A 21. századi értelmező számára a Szentírás ihletettsége (nem a verbálinspiráció, hanem Isten szavának a Szentlélek által irányított lejegyzése, megértése értelmében, 37.) problematikus, a verbálinspiráció értelmezői alapállásába pedig kevesen tudnak belehelyezkedni. Röpiratának 7. pontjában Fabiny az egyháznak mint legfontosabb értelmezői közegnek a rehabilitálására hívja fel a figyelmet, a közös keresztény értelmezésre, amely egyfelől a Szentlélek által „mozgásba hozott” hermeneutika, másfelől örömforrás, nem utolsósorban pedig lehetőséget ad a felolvasásra, a hangzó szóra, és ezzel az őskeresztény kor orális igehirdetésének, kérügmájának a megidézésére, az írott szöveggé vált isteni szó újbóli hangzóvá tételében. Fabiny hangsúlyozza, hogy az egyház rehabilitálása megköveteli a tanítás, a rendszeres teológia és a kánon rehabilitálását is, a regula fidei elvének figyelembevételével történő olvasást. A Biblia értelmezésének, keresztény olvasásának a kiindulópontja továbbra is a hit kell, hogy legyen, és a mindenkori értelmezés fontosságát a szerző szerint mi sem mutatja jobban, minthogy az egyház legkorábbi közösségeinek írásértelmező tevékenysége „ajándékozott meg minket a keresztény Bibliával” (43.). Az egyház az, ahol a mindenkori értelmezők láncolata, Fabiny szavaival, „a szentek közössége” jelen van (43.). Az Egyház, a gyülekezetek közös értelmezői munkájában különös felelőssége van azoknak a szakteológusoknak, akik egyúttal gyakorló lelkészek is, mert a teológusok között folyó párbeszéd eredményeit ők tudják az igehirdetésbe, a gyakorlatba a legkönnyebben átvinni, ahogy erre például Németh Áron (154–155.) és Zsengellér József (85–87.) is felhívja a figyelmet.
A Fabiny Tibor által kezdeményezett gondolkodó párbeszédnek a hitelességét magának a szerzőnek a hitelessége adja, a szerzőé, aki egész életében maga is gondolkodó párbeszédet folytatott a Szentírással (33.), valamint az Írás értelmezőivel, még akkor is, ha a kizárólagosságra törekvő, szélsőséges megnyilvánulásokkal nem értett egyet (36.). Ahogy írja, különösen hatott rá Ulrich Luz hatástörténeti iskolája, az a nyitott, ökumenikus teológiai és interdiszciplináris légkör, amelyet ott megtapasztalt és követni akart (54.). Az általa sürgetett és a „Fabiny-műhelyben” régóta jelen lévő és megvalósult dialógus – ahogy Pecsuk Ottó személyes hangú méltatásából (165–168.) kiolvasható – valójában már a tanítás–tanulás, mester–tanítvány kapcsolatban megkezdődik, és észrevétlenül fordul át abba az állapotba, amikor
a tanítvány maga is mesterré, egyúttal kollégává válik, és tudatosul benne a dialógus fenntartásának felelőssége.
A párbeszéddel együtt, vagy még inkább annak remélt eredményeként Fabiny Tibor „hermeneutikai hídépítésre” is vállalkozik, amit nyitott, türelmes, a különböző nézeteket egyforma komolysággal latba vető szemlélete szintén lehetővé tesz, és amit valójában már megkezdett a kutatóközpont és a sorozat elindításával. Az egyik hozzászóló, Simon Tamás László Italo Calvino Láthatatlan városok című regényének egy rövid szakaszát idézi, amelyben a szereplő így fogalmaz: „A hidat nem az egyik vagy másik kő tartja […], hanem a belőlük formált ív vonala.” (178.) Fabiny Tibor kötetében megvalósul a híd, még annak ellenére is, hogy időnként az olvasónak az az érzése, a válaszadók olykor az általuk elképzelt hidat látnák szívesebben.
Fabiny Tibor: Túl a literalizmuson. Gondolkodó párbeszéd a teológiai hermeneutikáról, L’Harmattan, Budapest, 2023.
(Megjelent az Alföld 2024/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Mikes Adél munkája.)
Hozzászólások